Tényleg futásra születtünk?

Tényleg futásra születtünk?

Alaptermészeténél fogva az ember folyton tökéletesíteni akar mindent, új csúcsokat akar megdönteni, és ez különösen a mai emberre igaz. Vajon mindig így volt? És ha nem, akkor mikor kezdtük el úgy érezni, hogy ami van, az nem jó? Mert a folytonos tökéletesítés vége az lett, hogy nem csak a természettől távolodtunk el, hanem valódi önmagunktól is. Elménket úgy alakítja a külvilág (a nevelés, oktatás, média, tőkeérdek, politika…), mintha az csak egy üres szivacs lenne, ami képes mindent válogatás nélkül magába szívni. Vajon mikor engedtük meg, hogy mások gondolkodjanak helyettünk, mások irányítsák életünket?  Mikor hittük el, hogy felelőtlen módon élhetünk, táplálkozhatunk, hajszolhatjuk magunkat, mert majd az orvosok, a gyógyszerek, csodaszerek, műtétek rendbe tesznek bennünket?

Vajon az ember arra született, hogy napi 8-10 (egyes tervek szerint még több) órában egy helyben robotoljon, üljön a szalagnál vagy az íróasztalnál, hogy aztán élete végéig ennek fizesse az árát, mert tönkrement a dereka, a háta, elhízott, cukros lett, magas vérnyomástól szenved? Komolyan elhisszük, hogy az ember ezért született? Komolyan elhisszük, hogy mindezért az évi két-három heti szabadság kárpótol bennünket? Komolyan elhisszük, hogy majd nyugdíjasként végre élhetünk? Azért élünk, hogy megöregedjünk?

Mi van akkor, ha ennél sokkal nagyobb dolgokra vagyunk képesek? Mind elménkkel, mind testünkkel.

Mindezek a kérdések vetődtek fel bennem, amikor először hallottam egy ma is szabadon élő indián törzsről Christopher McDougall “Futni születtünk” című könyvében.

A rarámuri, másként tarahumara indiánok a spanyol hódítást követően a sík vidékről az észak-mexikói Nyugati-Sierra Madre völgyeibe, hegyoldalaira menekültek, és ma is ott élnek a világ elől rejtőzve.

„A tarahumarák földjén nincs bűnözés, háború vagy lopás. Nincs korrupció, elhízás, drogfüggőség, kapzsiság, feleségverés, gyermekbántalmazás, szívbetegség, magas vérnyomás és környezetszennyezés. Egy tarahumara soha nem lesz cukorbeteg vagy depressziós, még öregedni se tudnak igazán: az ötvenéves tarahumarák gyorsabban futnak, mint a tizenévesek, és nyolcvanéves dédapák képesek hegymenetben maratoni távokat megtenni. A daganatos megbetegedések száma elenyésző. Gazdasági téren is nagyot alkotott a tarahumara géniusz: pénzügyi rendszerük természetben számolja a javakat, italban és kedvességben tartja számon a tartozást. Pénz helyett szívességek és kukoricasörrel teli korsók cserélnek gazdát.”

„Szorgalmasak és őszinték. Egy kutató egészen odáig merészkedett, hogy feltételezte: az igazmondás hosszú nemzedékei után a tarahumarák agya már biokémiailag is alkalmatlan rá, hogy hazugságokat gyártson. És ha kevés lenne az, hogy ők a földgolyó legbarátságosabb, legjókedvűbb emberei, akkor tegyük hozzá, hogy ők a legszívósabbak is.” (idézetek a fenti könyvből)

A spanyol hódítás mészárlásai és a rabszolgaság, később pedig bányászat, erdőirtások, majd a drogkartellek kényszerítették a rendkívül békés népet arra, hogy elrejtőzzenek a világ elől. A mások számára járhatatlan kies Nyugati-Sierra Madre lett az otthonuk. Főleg kukoricát, babot, burgonyát, paradicsomot, édesburgonyát termelnek és esznek, fő italuk az alacsony alkoholtartalmú kukoricasör és a chiamagból készült energiaital. Húst nagyon keveset esznek, étrendjüknek alig 5%-át teszi ki. De ami a lényeg, ezt a kevés húst úgy vadásszák, ahogy valaha a neandervölgyi embert követő Homo Sapiens tette: egyszerűen lefutják a vadat.

Mivel családjaik szétszórtan élnek a völgyekben és a hegyoldalakon, egymás látogatását úgy oldják meg, hogy egy menetben, megállás nélkül 300 kilométereket futnak le két nap alatt.

„Egyedül az ókori spártaiakról feltételezhető, hogy ilyen magas fokú edzettséget értek el”, vélte Dr. Dale Groom az American Heart Journalban. „Ám a spártaikkal ellentétben a tarahumarák szelídek és jóindulatúak, akár a bodhiszattvák: rendkívüli testi erejüket sohasem használják ártó szándékkal, békében élnek”, mondja Dr. Daniel Noveck antropológus a Chicagói Egyetemen.” (idézet a fenti könyvből)

Futni születtünk

Mindezek a tények késztették Christopher McDougall újságírót, hosszútávfutót, hogy a tények alapos kutatása után megírja a “Futni születtünk” könyvet. És „Ki ne olvasná el azt a könyvet, amelyből megtudhatja, hogy egy 64 éves indián nyeri az egyik legnagyobb kihívást jelentő, 100 mérföldes versenyt saját készítésű saruban? Hát még ha az is kiderül, hogyan lett Amerika legjobb női ultrafutója egy unatkozó vízimentőnőből?! Ki ne olvasna el egy új futókönyvet, amikor divat lett mára itthon is a futás, függetlenül attól, hogy a futó fiatal vagy idős, gazdag vagy szegény, vékony vagy testesebb alkatú, ateista vagy hívő, tanult vagy 8 elemis, tanyasi vagy városlakó, jobbra vagy balra politizál.” (Monspart Sarolta, MOB-alelnök, tájékozódási futó világbajnok).

Ha a tarahumarák egészségüket étkezésükön és a „civilizációmentességen” kívül a futásnak köszönhetik, akkor érdemes nekünk is elgondolkodnunk azon, hogy a gyógyszerek és műtétek helyett ne inkább futással szabaduljunk-e meg betegségeinktől, akár a depressziótól is. De vajon jól tesszük-e, ha megint hiszünk a profitéhes sportszergyártóknak? Amikor ott van a két saját lábunk minderre.

A futócipők és a profitéhes tőke

Chistopher McDougall könyve nagyon érdekes tényeket tár fel. A legtöbb futó sportsérülés azóta fordul elő, amióta a lábfej természetes munkáját az alátámasztással ellátott sportcipők próbálják átvenni. Megfigyelték azt is, hogy miért tudnak olyan gyorsan futni a kenyaiak: egyszerűen ők 17 éves korukig nem futnak cipőben, így megtanulnak helyesen futni.

Itt persze ismét az emberi érdekeket semmibe vevő tőke, a profitéhség kerül képbe. Egészen 1972-ig nem igazán voltak komoly láb- és térdsérülések a futók körében, amikor is a Nike modern futócipőt dobott a piacra. Ettől kezdve öltöttek járványos méreteket a láb- és térdsérülések.

Dr. Daniel Lieberman paleoantropológus (Harvard) szerint evolúciós gyökerei vannak a rendszeres futásnak, ami megszabadíthat bennünket a betegségektől. Szerinte anatómiai felépítésünk egyértelműen bizonyítja, hogy az ember a legkitartóbb futó, és hosszú távon képes bármelyik állatot lefutni. De azt is állítja, ha nem létezne futócipő, sokkal többen futnának.

2001-ben a Nike két termékreferense részt vett a Standford Egyetem atlétikai csapatának edzésén. Céljuk az volt, hogy a Nike által szponzorált futóktól visszajelzéseket kapjanak a futócipőről, de azt tapasztalták, hogy a stanfordi futók inkább mezítláb futottak. Vin Linnana, az edző válasza ez volt: „nem elég, hogy gyorsabbak, még a sérülésük is kevesebb”. Szerinte a Nike legjobb cipője is rosszabb, mint a cipő teljes hiánya.

A lényege pedig ez: minél jobban alátámasztották a lábat, annál kevésbé tudott természetesen működni. A futók 65-80%-a sérül le minden évben emiatt. A futósérülésekkel számos sportorvos, professzor, edző stb. foglalkozott, és szinte mind arra a következtetésre jutottak, hogy a futócipők okozzák a sérülések többségét. A nagy cipőgyártóknak feltett kérdéseik megválaszolatlanok maradtak. Mert a profit mindennél fontosabb.

Pedig a probléma magyarázata egyszerű: a láb önkéntelenül szilárd, stabil felületet keres, amikor talajt ér, a puha futócipő pedig éppen ezért nemhogy csökkenti, hanem felerősíti a becsapódás erejét. Emellett a futócipőben a legtöbb futó a sarkára érkezik, szemben a természetes leérkezéssel. Mezítláb vagy vékonytalpú cipőben a futó a lábfej elülső részére érkezik.

Házi készítésű tarahumara szandál 

Az örömfutás

Sokan futnak azért, hogy lefogyjanak, másokkal versenyezzenek, netán pénzhez jussanak eredményeik révén. Pedig a futás önmagában az ember természetéhez tartozhat. Ugyanolyan kedvtelés lehet, mint bármilyen más szórakozás, ráadásul hozzájárulhat ahhoz, hogy megszabaduljunk civilizációs betegségeinktől.

És hogy mennyire jól tud futni az ember, mondhatnánk, valóban futásra született, azt az Utah Egyetem tanulmánya is bebizonyította. Megállapították, hogy 19 éves kortól évről-évre gyorsabb lesz a maratoni futó, és 27 évesen éri el a csúcsot. Ezt követően a teljesítménye elkezd visszaesni, és egy idő után ugyanolyan “lassan” fut, mint 19 évesen. Azt gondolnánk, hogy 8-10 év alatt esik vissza erre a teljesítményre. A valóságban 45 év alatt, tehát 64 éves korában tud úgy futni, ahogyan 19 évesen.

Az ember nem azért nem fut, mert megöregszik, hanem azért öregszik meg, mert nem fut.

Ajánlom Christopher McDougall könyvét, amiből azt is megtudhatjuk, hogy pontosan miért is a legkitartóbb futó az ember a világon, és hogyan lett azzá az evolúció során.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: