Minden közösség csak úgy tud jól működni, ha tagjai boldogok, és „senkit nem hagynak az árok szélén”. A munkaképes, egészséges ember nem csak saját magáról gondoskodik, hanem azokról is, akik még vagy már eltartásra szorulnak. Mert gyerekek, betegek vagy öregek. Ez így van (lenne) rendjén.

Az „egy mindenkiért és mindenki egyért” elv helyett azonban a „nemzet nincs az egyénért, hanem az egyén van a nemzetért, akarom mondani a politikai-gazdasági elitért” elv működik, ahol az egyén bármikor feláldozható a politikai-gazdasági elit saját önös céljaiért.

Hosszasan lehetne vitatkozni azon, hogy mikor és hol rontotta el az emberiség. Az ember társas lény, de alkatánál fogva leginkább kisközösségben tud élni és dolgozni, amelyben mindenki mindenkit ismer, felelősséget vállalnak egymásért, közösen oldják meg feladataikat, problémáikat. A történelem folyamán azonban a kisközösségek megbuktak, létrejött az állam, azaz a központosított hatalom, így a jóhiszemű átlagemberből alattvaló lett, a pszichopaták pedig felkapaszkodtak a felsőbb polcokra. A karhatalom sohasem az átlagembert szolgálja, aki naívan azt hiszi, hogy adójából őt szolgálják, hanem a hatalommániások uralmát, akár vérontás árán is. A hatalmon levő pszichopaták pedig nagyon jól tudják, hogyan lehet a jónépet kordában tartani. A hajbókoló sajtó segítsége révén apró-cseprő ügyeikkel, botrányaikkal, már-már közfelháborodást keltő aljasságaikkal, látszólagos egymás elleni harcukkal (ne higgye senki, hogy egyik párt a másik párt ellen harcol) terelik el a figyelmet birodalmuk egyre merészebb erősítéséről. Csak a gondolkodó ember látja, hogy mennyire nyílik az a bizonyos olló. És itt már nem a gazdasági ollóról van szó, hanem az egymás feletti uralomról, éppen az átlagember által a legfelsőbb polcra feltolt elit teljhatalmáról és az átlagemberekből lett, egyre mélyebbre süllyedő rabszolgahadról.

De vajon az átlagember miért nem veszi ezt észre? Egyes kutatók szerint az átlagos IQ szint, ha lassan is, de folyamatosan csökken, amit főként a technológiának tudnak be.

http://www.euronews.com/2017/12/29/the-iq-of-europeans-is-dropping-due-to-technology-say-researchers

Ugyanakkor az intelligenciaszint csökkenése annak is köszönhető, hogy egyre nagyobb a központosítás, egyre erősebb az irányítás „fentről”, így az „alattvalóknak” egyre kevesebbet kell gondolkodniuk a közösséget érintő problémák megoldásában. Ráadásul a rohamos technológiai fejlődés megkívánja a szakmákon belüli egyre szerteágazóbb szakosodást, aminek a következménye az, hogy az embernek, mint a társadalom kifinomult és bonyolult gépezetében egy apró alkatrésznek már alig van rálátása a dolgok teljességére, más szakterületekre, így kénytelen magát rábízni egy felsőbb irányításra. Nem kell már annyit gondolkodnia azon, hogyan oldja meg például a gyermeknevelést, a kötelezővé tett óvodában, majd az iskolában megoldják ezt a szakemberek. A beteg öregek pedig mehetnek az otthonba (ha egyáltalán elérik az egyre jobban kitolt nyugdíjkorhatárt). Az állam nagy kegyesen átvesz minden ilyen „nyűgös” problémát. Az alattvalónak pedig semmi más dolga nincs, mit élnie saját életét, építenie saját karrierjét, beépülni apró alkatrészként a fogyasztáson alapuló, a gazdasági-politikai elit számára egyre nagyobb extraprofitot termelő gépezetbe.

A mai ember számára nem csak a problémákat oldják meg odafönt, hanem a megerőltető gondolkodástól is megszabadítják a politikai demagógia, az oktatás, a tévé, a sajtó, az internet révén. Megmondják számára, hogy mi a helyes, hogyan kell élnie, kiket kell szeretnie, és kiket kell gyűlölnie, mit szabad fogyasztania, és mit nem lehet. Alázatosan elhiszi, hogy szétihatja a máját, szenesre dohányozhatja tüdejét, hájassá zabálhatja magát cukros ételekkel, de egy erősen stresszes helyzetben akár egyetlen alkalommal elszívni egy kis füvet halálos vétek. Mert valójában ő örökké egy kisgyermek marad, akinek a mindenható politikai atyuska megmondja, hogy mit szabad, és mit nem.

És nem elég, hogy a folyamatot, a gondolkodás megerőltető feladatától való megszabadulást elősegíti a média, de vannak vámszedői is, akik az emberi gyarlóságot, a csökkenő intelligenciaszintet meglovagolva próbálnak mind nagyobb haszonra szert tenni. A gondolkodás súlyos terhétől megszabaduló emberek pedig boldogan lájkolják a fake oldalakon terjesztett hamis híreket, néha abban a reményben, hogy megnyernek egy csodaszép konyhabútort vagy egy thaiföldi nyaralást, vagy – ami még rosszabb – saját keserves életükért valakit bűnbakká tehetnek. Elég csak körülnézni a közösségi oldalakon, és láthatjuk, mire bukik az átlagember. Nem a tartalomra, nem a kultúrára, hanem mások szenvedésére, kudarcára, balesetekre, celebek félresiklásaira, a nyolcvanadik fogyókúra receptre. Mert az „én” lett a fontos az elidegenedés folyamatában, ahol egymás segítése, megértése, a koldus felemelése a porból, a kudarcot vallott ember vigasztalása a „gyengeség” jelzője.

Hát itt tartunk? A nem gondolkodó ember hagyja, hogy alattvaló legyen, egyes „gondolkodók” pedig kihasználják őket? Ember embernek farkasa lett? Semmi sem lehet olyan fontos, mint a profit?

Egyszóval az átlagember egyszerű fogyóeszközzé vált. És nincs is azzal gond, ha a parasztokat kiütik a sakktábláról, amíg nem jelentkeznek a gazdasági problémák, a munkaerőhiány. Mindjárt fontosak lesznek még az eltartottak, a gyerekek és az öregek is. Meg is jön az utasítás fentről, hogy a nő szüljön gyereket, mert az a feladata, az öreg pedig keljen fel a fotelból, menjen vissza dolgozni. Nem számít az egyén élete, csak a nemzet sorsa. Pontosabban az uralkodó elit jövője.

No persze ilyenkor mindig lehet bűnbakot találni. Mindig el lehet terelni a valós problémákról, a pökhendi, harácsoló politikusokról, a közpénzekből helikopterező, vadászó és meggazdagodó milliárdosokról. Keményen és határozottan kell persze ilyenkor az asztalra csapnia a fennhéjázó elitnek, hogy a jó alattvaló lássa, urai és parancsolói teszik a dolgukat, megvédi őt.

„Ne szülj rabot, te szűz!”, mondhatnám.

De nem írtam volna meg ezt a blogbejegyzést, ha nem lenne kiút ebből a helyzetből. Nem is olyan körülményes kiút. Az „alattvaló” tömeg hihetetlen erővel és hatalommal rendelkezik. Az átlagembernek nincs más dolga, mint egyszerűen elkezdeni hinni önmagában.  Amint megérti, hogy nincs szüksége a felső irányításra, a parancsuralomra, hanem elkezdi élni saját életét, hite és becsülete szerint, akkor előbb vagy utóbb, de talán előbb, a harácsoló, fennhéjázó elit, aki éppen belőle, a munkájából él, minden jogosultságát, minden hatalmát elveszti, és ott marad meztelenül, minden hatalmától megfosztva, mert többé nincs rá szükség. Az „alattvaló” elkezd önálló életet élni, önállóan cselekedni. Saját maga neveli saját gyermekeit, gondoskodik az öreg nemzedékről, közösségén belül megoldja a helyileg jelentkező problémákat, segít másoknak és másoktól segítséget kér, és többé nem várja, hogy alamizsnát, koncot vessen oda neki az egykori „uralkodója”, aki valójában nem más, mint a nép szolgája. Kezdetben csak apró lépések szükségesek, amihez persze újra be kell vetni a gondolkodást, nem véve tudomást a kamuoldalakon és állami propaganda oldalakon terjesztett ál- és rémhírekről, a politikusok egyre vakmerőbb és képtelenebb hazugságairól, az uszításokról. Talán a gondolkodás egyszer csak elkezd terjedni, mint valami fertőzés, és fejéhez kap a kilakoltatásban résztvevő, ajtót beverő rendőr is, a súlyos büntetéseket kiszabó hivatalnok, az adóvégrehajtó, egyszóval mindenki, aki a dolgozó, alkotó emberek vérét haláluk napjáig szívó szűk pszichopata réteget szolgálja. A kulcs a kezünkben van.

Hallgassátok meg néhány ember véleményét arról, hogy miért is kell és lehet a kezünkbe venni saját sorsunk irányítását.