Emlékszem, gyerekként a húgommal a szomszéd bérház udvarára jártunk át játszani. Az udvar nagy volt, főleg gyerekszemmel nézve, és csupa izgalmas dolog várt ránk, hiszen remekül lehet bújócskázni az óriásira nőtt mályvák, méteres lapulevelek, bogáncsok között. Amikor a mályva termése, a papsajt beérett, boldogan rágcsáltuk a mennyei eledelt. Ha meguntuk, akkor kimentünk az úttestre tollaslabdázni, mert az sima volt, és néha 100-at is ütöttünk, mire leesett a labda. Autó csak héba-hóba járt arra, de a csöndes városi utcán azt is már messziről meghallottuk.

Hétvégente pedig beültünk a kis kék Trabantunkba, és elmentünk apukám hegyvidéki szőlőjébe, élveztük a falusi életet. Gyakran másztam fel az óriási cseresznyefa legtetejére, ha éppen érett a cseresznye, akkor azért, ha már nem, akkor a kilátásért. A közeli erdők is sok-sok titkos dologgal vártak, az egyiket például kora tavasszal hóvirág-szőnyeg takarta, egy másik erdőben pedig májusban a gyöngyvirág már messziről csalogatott édes illatával.

Fent, a hegyen, ahol a borospince is volt, először május végén kaszáltak, amikor már olyan magas volt a fű, hogy szinte ki sem látszottunk közüle. Nem is igen szerették a felnőttek, ha a füvet tapostuk, hiszen úgy nehezebben tudtak kaszálni. Azért voltak rejtett helyek, ahol én mégis meg tudtam bújni a fűben, figyeltem a katicabogarakat, szöcskéket, méheket, ahogy sürögtek-forogtak körülöttem. Gyermekláncfűből fontam magamnak koszorút. Aztán kaszálásnál mindig felajánlottam segítségemet a forgatásban, hiszen jó volt a napon dolgozni, és beszívni a széna finom illatát.

Lenn, a faluban a ház, de főleg az istálló körül folyton fecskék csiviteltek, hangjuk hozzátartozott a falusi élethez. Szorgosan röpködtek ide-oda, építették fészkeiket, kapkodták a legyeket, bogarakat.

Este aztán kiültünk a ház előtti fapadra, néztük a csillagokat, miközben a petúniatenger szinte mámorító illata telepedett a csöndes falura. Csak a tücskök ciripeltek, ha beszélgetni akartunk, szinte suttogtunk, nem akartunk belehasítani a csöndbe.

Évtizedek teltek el, a falu a múlté lett. Mint mindenki más, én is belekerültem a taposómalomba, tanultam és éltem a fővárosban, aztán újra szülővárosomban, saját családom lett, gyerekeim születtek, végül újra falura kerültem, aztán még azon is kívülre a családommal.

Szinte észre sem vettem, hogy közben mekkorát változott a világ.

Nem a technikai fejlődésre gondolok, nem a digitális világra, az okostelefonokra, az OLED tévékre vagy a gyors autókra.

Saját magunk változtunk meg.

Egykor gyönyörű és szeretett szülővárosom régi fényképeit töltik fel a facebookra, és megrohannak az emlékek. A bújócskázás a szomszéd udvar gaztengerében, a csöndes utcák, a bokros és fás Fő tér, a várost átszelő csilingelő villamos.

Ma már gondozott selyemzöld pázsit gyönyörködteti a szemet a hajdani szomszéd udvarban, katonás rendben állnak a szépen nyírt díszbokrok és -fák. Már nem játszanak, nem bújócskáznak ott a gyerekek. Az utcán, ahol gyerekként önfeledten tollasoztunk, most autók suhannak folyamatosan, régi sarokházunk ablaka alatt pedig valóságos autóáradat özönlik.

A Fő teret szürke betonkocka-tenger borítja, szökőkutak, padok, makett, mérnöki pontossággal megtervezett virágágyások díszítik.

Mi történt velünk, emberekkel?

Furcsa korszakba léptünk, ahol valamilyen erős kényszer, talán a belénk nevelt versenyszellem késztet bennünket arra, hogy mindig jobbak, hatalmasabbak és szebbek legyünk, akár másokhoz, akár magunkhoz képest. Világunk rohan előre, és mi nem maradhatunk le. Nekünk is teljesítenünk kell. Bizonyítanunk kell. Kell az új autó, kell a szép ház, kell ez a kütyü, kell az a kütyü. Nem lehetünk kevesebbek, mint mások. Sőt. Mindig mindent felül kell múlni.

„Azt a szüntelen és hiábavaló nagytakarítás-hangulatot, ami a világra olyan jellemző, azonnal felismertem: folyton takarítanak…”  Hamvas Béla

És természetesen a lehető legnagyobb rendben kell tartanunk mindent, mert a tökéletességre kell törekednünk. Legyen mindig minden patyolattiszta, makulátlan, még ha ezerféle mérgező és soha nem lebomló műanyag csomagolású vegyszer is szükséges ehhez. A fű nem nőhet nagyra, egy szem gyermekláncfű sem kandikálhat ki, mert bántja az emberek szemét, ahogyan az ősszel lehulló levelek, különben is mit szólnak a szomszédok. A pázsitot rendszeresen nyírják, a falusi élet korábban megszokott vidám madárcsivitelését fűnyírók és bozótvágók zúgása, a bódító petúniaillatot gázolaj és benzin átható szaga váltja fel. Nincs helye vakondnak a pázsiton, a lombos fák csak szemetelnek, ezért helyettük kínos gondossággal nyírt tuják és más örökzöldek állnak katonás sorrendben.

Az autókat folyton mosni kell, egy szem por sem lehet sehol. Nem mentség a légkörrel érkező szaharai homok, azonnal el kell tüntetni annak is a nyomát.

A nők a makulátlan, de hamis szépség érdekében egyre vastagabb máz mögé bújnak, és csak hosszú előkészületek után mernek kilépni az utcára. Kell minden cicoma, ami eltakarja valódi önmagukat, kell a műköröm, műszempilla, műszemöldök, tökéletes smink, mesterien megformázott, festett frizura, magassarkú cipő. Megszólják azt, aki nem akar álarc mögé bújni.

A háziasszonyok rendületlenül mossák az ablakokat, takarítják a port, felmossák a padlót, leszedik a pókhálókat, fertőtlenítenek, vízkövet oldanak.

Próbálom megérteni, hogy miért lett olyan fontos a tökéletesség. Olvastam, hogy több természeti népnél is szokás volt egy apró hibát ejteni a leggyönyörűbb alkotáson is, mondván, hogy csak a teremtő lehet tökéletes. Valahogy ez a hiba hiányzik nekem. Hiányoznak a gyerekkori magasra nőtt fűtengerek a körülöttük döngicsélő méhekkel, a vakondtúrások a gyepen, az itt-ott megkopott vakolatok a házakon, a fák alatt összegyűlt avar, amiben térdig gázolhattunk.

Ma már nincs helye a fecskének sem az eresz alatt. Leverik fészkét, sőt, sokan abban lelik örömüket, ha röptében lelőhetik, mielőtt még nekifoghat a fészeképítésnek.

Mert fontos a rend, a makulátlan tisztaság, „de a rendetlenség, a por, a piszok mégis egyre nagyobb lesz, egyre több a korom és a féreg” Hamvas Béla